Az alábbi interjút S. Takács Zsuzsanna készítette a "Madarak fényben és árnyékban" fotópályázon elért különdíj apropóján.

Mikor kezdett fotózni és miért, volt-e valami különleges történés/esemény, ami elindította ezen az úton?
Diplomaosztómra kaptam annak idején egy kompakt fényképezőgépet, akkor még nem volt a telefonokban kamera. Így kezdtem a fényképezéssel ismerkedni. Azzal a 3 megapixeles kis géppel még csak a kompozícióra kellett figyelni a digitális zoommal sem volt értelme bajlódni. Nyaralásokon, kirándulásokon próbálgattam. Majd három évre rá ezt váltotta egy optikai zoomos bridge gép, amivel már a Szegedet körülvevő töltés erdősávját jártam lepkék, szitakötők, növények megörökítése céljából. Valamint a Kiskunsági Nemzeti Park által szervezett túrákon kattintgattam és hajnalonta a Fehér-tó határában lévő vadászleseken ülve vártam, hátha elcsípek egy tóról kirepülő madarat vagy legelésző őzet.

Milyen témákat szeret fotózni?
Előfordult, hogy a teraszunkon lévő virágokra szálló kacsafarkú szendert fényképeztem vagy a miskolctapolcai parkban tett kiránduláson az ott szaladgáló vörös mókusokat. De leginkább a túrákon látott madárvilág sokszínű változatossága nyűgözött le, így egyre inkább ebbe az irányba fordítottam az objektívemet és azóta is őket fotózom legszívesebben.

Madarakat mióta fotózik? Lesből vagy cserkeléssel fotózik madarakat?
Tíz évvel ezelőtt vettem meg az első tükörreflexes fényképezőgépemet és teleobjektívemet, mert éreztem hogy a természetfotós weboldalakon látott fényképek minőségét csak komolyabb felszereléssel lehetne megközelíteni. A minőségi ugrás meghozta a kellő hatást és még nagyobb lelkesedéssel mélyültem el egy teljesen új világban. Egyre több hajnalt töltöttem a szegedi Pláza mögötti Búvár-tó partján, építettem itatós lest, kijártam a Dorozsma határában lévő szikkasztó madárvilágát megfigyelni, valamint bejártam a lakóhelyünk környékén lévő parkokat, tavakat is. Az itatós les nem az én világom, nem vagyok jó az épített környezet kialakításában és akármennyire szépen is van kivitelezve egy itatós fotó nekem egy kicsit mindig művinek tűnik. Fizetős lesbe elvből nem ülök be, mert más munkájának a gyümölcsével nem szeretek ékeskedni. Szerencsére itt Szegeden van két tó is a külvárosban panelekkel körülvéve, ahol a madarak már megszokták az ember közelségét és nem zavartatják magukat. Fotóimat az utóbbi években ezeknél a tavaknál készítem, les és álcázás nélkül. Ahol az ott élők nap mint nap elsétálnak a panelrengeteg árnyékában lévő tó mellett és sokan észre sem veszik milyen színes és mozgalmas környezet veszi őket körül. De ha egy kicsit is türelmesebben szemléli az ember ezeket a helyeket, akkor megláthatja az ott kialakult élővilág szépségét, észreveheti a nádasokban megbújó résztvevőit.

Volt-e valami különleges esemény az elmúlt évek során, valami "kaland", amit a madárfotózásnak köszönhet, vagy valami különleges helyzet (extrán sok órás várakozás...), amit átélt?
Amikor a Dorozsma határában lévő szikkasztóhoz jártam fotózni 12 kilométert tekertem minden alkalommal oda és vissza is a felszereléssel a hátamon.
Manapság a lakóhelyünktől pár percre lévő tavaknál szoktam fotózni, ott napközben elég nagy a mozgás. Napfelkeltekor amikor kifekszem a partra kevés ember jár arra. Futók, kutyasétáltatók, hajnali munkába járók. De így is megtalálnak rendszeresen az emberek, mintha vonzanám őket. Volt hogy felsikoltva jött egy nő oda, mert azt hitte halott vagyok. Más leült mellém egy padra és elmesélte ő mennyire szereti a kacsákat és nem zavar-e ha rágyújt mellettem. Ez annyira nem esett jól, mert én nem dohányzom. Egy Németországban dolgozó férfi rövid összefoglalót tartott a családi hátteréről, mert ő is itt lakott a tó közelében régebben. Egy hölgy odaállt mellém, majd hosszasan nézegetett és megkérdezte, hogy mit számolok. Egy másik hölgy rendszeresen elmesélné, hogy azt tudtam-e, hogy ez egy feneketlen búvár-tó? Egy hajléktalan srác megosztotta velem, hogy neki Zenit fotópuskája volt még Szerbiában. De az is előfordult, hogy migránsnak néztek. Amikor fiammal mentünk ki fényképezni, az egyik futó megállt és minket kezdett el fotózni. Kicsit mindig tájidegen fura figurának tűnhetek az emberek szemében, ahogy a polifoamon fekszem a tó partján. Mindezek ellenére hatalmas élmény amikor a mezőgazdasági háló alatt megbújva nem vesz észre egy barázdabillegető és a hátamon kezd el szaladgálni. Vagy amikor a pár napos kis récék karnyújtásnyira előttem lépkednek. De azok a pillanatok, jelenetek is amiknek szemtanúja lehetek még ha nem is sikerül valamiért megörökíteni őket.

Épített-e saját lest?
Albert Andrással a Kiskunsági Nemzeti Park természetvédelmi őrkerület-vezetőjével a Szatymazi tájház mögötti erdőben építettünk itatós lest. Abban az évben használtam, valamint még egyszer amikor a keresztfiam itt volt nálunk nyáron. Akkor a fiammal együtt kimentünk oda hárman fotózni. A Dorozsma melletti szikkasztónál fűtéscsőből és mezőgazdasági hálóból csináltam fekvőlest, amit két éven keresztül használtam.

A pályázatok milyen szerepet töltenek be a fotós karrierjében?
Amikor elkezdtem fotózni akkor még azért pályáztam, hogy minél több kiállításon, könyvben, magazinban ott legyen a fotóm, minél több elismerést kapjak, esetleg díjazzák is. Az utóbbi években már inkább csak a játék kedvéért küldöm be a képeimet. Olyan mint amikor az ember szurkol egy csapatnak és figyelemmel követi az eredményit, számolgatja a pontokat. Én ugyan ezt élem át. Már jobban élvezem az előkészületeket, a képválogatást, kidolgozást. Néhány pályázaton lehetőség van rá, hogy a pontozás menetét is követni lehet, ilyenkor figyelem melyik fordulóban hány pontot ér el a képem, szurkolok magamban neki. Persze jól esik az elismerés, ha díjazzák a képem vagy ott van a falon. Szerencsére ezekben már volt részem, így inkább már az odavezető út megélése a fontosabb számomra mint a cél. A magam örömére fotózok. Ha nekem tetszik a végeredmény akkor már elégedett vagyok. Nem szomorít el ha másnak nem tetszik, vagy nem válogatják be. Annál inkább ha egy pályázaton nem minden képre érvényesítik a kiírt szabályokat, a hangoztatott elveket. Ilyenkor elvész a játék öröme.

Tagja-e egy fotóklubnak? Ha igen, ennek milyen előnyei vannak?
Nem vagyok tagja fotóklubnak. Esetemben nem látom hasznát, értelmét.

Tanulta-e a fotózást (hozzá tanult-e a tudásához) valamilyen hivatalos tanfolyamon vagy iskolában?
Autodidakta módon szereztem meg az alapokat, valamint a birdphotography.hu alapítása utáni években aktívabb fotósok hozzászólásaiból, a madárfotós oldalakon látott képekből sokat tanultam. Grafikusként dolgoztam régebben így a képkidolgozásban napi rutint ott szereztem. Műtermi esküvői fotózást is kellett csinálnom, amit nem igazán szerettem. Viszont annyi haszna volt, hogy azóta is akkurátusan ügyelek rá, hogy a képeimen ne legyen kiégett részlet.

Hogyan tud a munkája mellett fotózni? Mi a "hivatalos" munkája?
Informatikus vagyok. Általában márciustól októberig szoktam fotózni, nem szeretem a hideget. Amikor a nap már olyan korán kel, hogy érdemes kimenni fotózni hétközben is legalább egy fél órára, akkor ott szoktam lenni mielőtt elviszem a fiamat az iskolába, majd dolgozni megyek. Egyébként a hétvégéken a kelő nap a tóparton szokott érni ha az időjárás megfelelő.

Mit jelent a fotózásban a maga számára a siker?
Ha olyan pillanatot tudok elkapni amilyet előtte még nem sikerült. Vagy ha már sikerült hasonlót megörökíteni akkor az, ha jobb minőségben optimálisabb körülmények között meg tudom szebb végeredménnyel valósítani.
Valamint az is örömmel tölt el, hogy fiam is egyre gyakrabban érez kedvet ahhoz, hogy kijöjjön velem fényképezni. A közösen eltöltött idő még különlegesebbé teszi számomra ezt a hobbit.



Jelenlegi felszerelésem:
Nikon D7500
Nikon D3300
Sigma 150-600mm f/5-6.3 DG OS HSM Contemporary
Nikon AF-S DX 18-105mm f/3.5-5.6 G ED VR
Phottix makró előtét lencse

Korábban használt:
Nikon D3200
Nikon D3100
Tamron AF 70-300mm f/4-5.6 Di SP USD VC
Sigma 70-300 mm f/4-5.6 APO DG Macro
Nikon AF-S 18-55 mm f/3.5-5.6 G DX VR



© Kovács Norbert
Minden jog fenntartva!